Fáy András 1786. május 30-án született Kohányban, Zemplén vármegyében. Atyja a család eredetét a tatár dúlta Magyarország idejéig tudta visszavezetni. A legenda szerint: „Fáy (fáji) abaújvármegyei család, őse Rugacs, állítólag székely származású vitéz, ki II. András oldalán a Szentföldön (1217) esett el. Fiai, Don és Barnabás, 1241. a muhi csatában úgy mentették meg a futó IV. Bélát, hogy kidőlt lova helyett egyikük saját lovát adta alája, míg maguk a holttestek közé lapulva várták be a mongol hadak elvonulását. A király 1243-ban Abaúj vármegye Fáj nevű földjének odaajándékozásával jutalmazta meg hűségüket s ebben V. István is megerősítette őket. Don fia, Orbán 1292-ben már Fáynak nevezte magát.”

IV. Béla király „Támasszátok fel a hazát!” (Resurgite Patriam!) szavakkal adta át a birtokjogot és nemességet tartalmazó oklevelet.

Fáy András már tanulótársai közül kitűnt, 12 éves korában, 1798-ban egy hétig helyettesítette Gellei János tanítót, társai és az „iskolavisitatorok” megelégedésére.

A német nyelv elsajátítása végett négy évig a pozsonyi evangélikus líceumban tanult, ahol barátságot kötött Szemere Pállal. Itt ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, akinek határtalan tisztelője volt. Neki ajánlotta 1807-ben megjelent első, Bokréta címet viselő verseskötetét.

A pozsonyi évek után – ahol már hallgatóként belekóstolt az országgyűlés életébe is – ismét visszatért Patakra, hogy jogot tanuljon.

1804-ben ügyvédi vizsgát tett Pesten, s a kiválóságok között emlegették. Azonban – atyja kedvéért – közigazgatási hivatalt vállalt: 1810-ben a pesti, 1812-ben pedig a váci járás alszolgabírója, majd szolgabírája lett. 1818-ban visszavonult gombai birtokára gazdálkodni, hogy mellette életét teljes egészében az irodalomnak és a társadalmi tevékenységnek szentelhesse.

Mint író lépett először a nyilvánosság elé, de miután 1823-ban Pestre költözött, mindinkább a politikai és társadalmi téren fejtett ki tevékenységet.

Pest megyei táblabíróként részt vett az 1825-ös országgyűlés ülésein, ahol barátságot kötött Széchenyivel, majd támogatását elnyerve több reformjavaslattal állt elő, melyek zöme később meg is valósult, de akkor még senki sem gondolt rájuk (színház, szabad ipar és kereskedelem, jobb büntetőkódex, erkölcsnemesítés, javító ház, törvénykezés és közigazgatás javítása, takarékpénztár stb).

Törekvéseit önéletírásában imigyen fogalmazza meg:

„…mi visszaemlékezéseimnek egyik főgyönyörét képezi, hogy gróf Széchenyi Istvántól és Kazinczy Ferenctől kezdve, le egészen a legújabb politikai, irodalmi és társadalmi notabilitásokig, mindnyájának részint bizalmát és méltatását, részint belső barátságát voltam szerencsés bírhatni”.

Nem tartozott az igazi politikusok közé, inkább a társadalmi és gazdasági téren kívánta a megújhodást. Széchenyi Istvánnal vállt vállhoz vetve küzdenek a megújhodásért. Fáy András az, aki Széchenyi eszméit népszerűsíti. Különösen Pest megye gyűlésein tett ezért sokat, de e nagy egyéniséggel szemben is megőrizte a függetlenségét.

Széchenyi egyik beszédében azt mondta: sokat tanult Fáy Andrástól, különösen meséiből. Fáy gondolatai alapján Széchenyiben felébredt a reformátori buzgalom, s az ő eszméi új gondolatokat indítottak Fáy Andrásban.

„A honi reform teendőire nézne az első eszmét, akaratot, önelszánást Fáy András meséi ébresztették bennem” – vélekedett Széchenyi, amely elsőbbségi jogot Fáy imigyen hárítja el magától: „Mi Széchenyihez képest csak szatócsok vagyunk, ő a nagykereskedő.”

Nevelési eszmék iránti érdeklődését is erősíti Széchenyivel való kapcsolata. Mindketten úgy vélték, hogy egy nemzet akkor emelkedhet igazán az európai nemzetek sorába, ha tudás és műveltség tekintetében elöl jár.

Fáy sürgette a nevelőnőképző intézet felállítását, mert nemzeti szempontból károsnak tartotta a nevelőnők külföldről való importját. Munkásságának nevezetes köre volt a Pesten felállítandó protestáns főiskola és a két protestáns felekezet egyesítése érdekében kifejtett tevékenysége.

Hívő emberként visszásnak tartotta, hogy jobbágyainak munkájából él, akik szintén Isten gyermekei. Így két évtizeddel a szabadságharc előtt elhatározta, hogy felszabadítja jobbágyait, ami a kor nemessége számára őrült gondolatnak tűnt.

Fáy tudta, hogy a szegénységgel párosuló szabadság nyomorúság forrása, ezért elhatározta, hogy 10 éven keresztül a jobbágyszolgáltatásokat egy általa alapítandó takarékpénztárban gyűjti és kamatoztatja, majd a neki adózók felszabadítása után ebből a tőkéből ellátja őket lóval, tehénnel, ekével, és egyéb, a gazdálkodáshoz szükséges eszközökkel.

Előbb Pest vármegye gyűlésein, majd 1835-ben követté választva, az ellenzék egyik tekintélyes tagjaként az országgyűlésben szolgálta mesterkéletlen, magyaros józan beszédeivel a gazdasági és társadalmi reformok ügyét.

1836-ban Pest vármegye is táblabírájául választotta. Tevékenyen vett részt a kor minden kulturális és gazdasági mozgalmában. Széchenyi kedvéért belépett a Nemzeti Kaszinóba. Az akadémia már az első nagygyűlésen, 1831-ben tiszteletbeli tagjává választotta. 1845-ben az igazgatótanács tagjaként, 1847-ben pedig helyettes elnökként tevékenykedett. Részt vett a Védegylet alapításában és a Nemzeti Kör munkájában is.

A Kisfaludy Társaság szintén már megalakulásakor, 1837. február 6-án igazgatójának választotta.

Legnevezetesebb alkotása azonban a Pesti Hazai Első Takarékpénztár (a mai OTP Bank Rt. egyfajta jogelődje), melynek eszméjét még maga Széchenyi is kétkedéssel fogadta, pedig ez nem más volt, mint Széchenyi István hiteleszméinek gyakorlati megvalósítása.

Fáy Pest vármegye 1839. március 19-ei gyűlésén megtette az indítványt, majd maga gyűjtötte össze kisbefektetőktől a 40 ezer forintnyi alaptőkét, s az intézet 1840. január 11-én megkezdte működését. Fáyt az alakuláskor segédigazgatóvá választották, mely tisztséget 1848-ig megtartotta. 1847-ben indítványozta – és komoly előkészületeket is tett –, hogy a takarékpénztárt bővítsék ki egy életbiztosítási osztállyal is, de az idő erre nem volt alkalmas. Mindazonáltal az intézet pár év alatt nem remélt módon fölvirágzott (hét év alatt 32 fiókkal bővült), kiállta a szabadságharc viharait, s ma is egyike legnagyobb, legszilárdabb pénzintézeteinknek.

Megérdemli az első magyar statisztikus címet is, hiszen az „Adatok Magyarország bővebb ismertetésére” c. munkájában tíz év (1837-1846) halálozási adatait dolgozta fel reprezentatív adatfelvétel segítségével. Értéke, hogy – mai szóval élve – korrelációs összefüggésekre is rávilágít.

Színházszervező és színigazgató is volt, színi kritikáival egész színházi „forradalmat” indított.

Fáy már a kezdetek kezdetén azt hangoztatta, hogy a Nemzeti Színházra szükség van a hazai színjátszás és kultúra ügyének érdekében. Széchenyi eközben telket és 400 ezer forintot csikart ki a nádortól a Nemzeti ügyének kapcsán. A Színészeti Társaság igazgatói posztjaira – Széchenyi javaslatára – Fáy Andrást és Döbrentei Gábort választották meg. Fáy alaposan kiképezte a színészeket, és begyakorolt koreográfiát, dramaturgiát játszatott. Nagy szerepe volt a Nemzeti Színház 1837-es megnyitójának, ám a fokozatos feszültségek és munka következtében kissé megroppant, ezért lemondott igazgatói posztjáról.

A fontolva haladás híve volt, elhatárolta magát minden radikális eszmétől. A szabadságharc kitörésekor aggódva szemlélte, hogyan megy tönkre mindaz, amiért annyi kitartással, lelkesedéssel küzdött, s visszavonult gombai birtokára (1848 márciusában már 66 éves). Széchenyihez hasonlóan egyszerre idegenkedett a forradalomtól és a forradalom ellenségeitől. 1849 után életét főleg az irodalomnak és családjának szentelte. Ekkor adta ki munkái újabb sorozatát. Pestre visszatérve az írótársadalom nagy szeretettel ünnepelte meg 50 éves írói jubileumát, az akadémia üléséből pedig üdvözlő küldöttség tisztelte meg.

Fáyt a kiegyezést előkészítő Deák Ferenc is tisztelte, de politikájához a sokféle betegséggel küszködő írót és közembert már nem tudta igénybe venni. Hetvennyolcadik születésnapját még szeretetteljesen megünnepelték, azonban nem sokkal később, 1864. július 26-án bekövetkezett halála gyászba borította az egész országot. Arany János hódolatteljes nekrológban búcsúztatta. A Kálvin téri templomban helyezték el földi maradványait, s amikor a két protestáns püspök a gyászkocsit kísérve a templom bejáratához ért, a menet vége még csak a mai Astoriánál tartott.

Szemere Pál így emlékezett rá: „A haza mindene volt, nemzetünk egyik legmunkásabb tagja, leghasznosabb fia, aki egész életét a haza javának szentelte, önzetlenül, viszonzást nem várva, sőt inkább magáéból áldozva. Higgadt, józan ember volt, aki ezerfelé osztva szét eszét és tudását, munkáját nem sajnálva soha nem fáradó s meg nem tévedő, hanem jókedvű és dolgait okosan eligazító. Minden dolgát és tetteit jókedvűen idézte és ezért méltán szolgált rá a vidám bölcs elnevezésre.”

Mikszáth Kálmán így írt Fáy Andrásról:

„Hol volt, hol nem volt (ámbár hiszen csak itt, Magyarországon lehetett), valaki szent buzgalommal csinált egy hatalmas pénzintézetet, s amellett olyan buzgalommal költött meséket és regényes históriákat. Mai szemmel nézve szinte hihetetlennek látszik. Mert aki ma regényeket komponál, nem fundál pénzintézeteket is, aki pénzintézeteket üt nyélbe, az nem ír regényeket. Hanem abban az időben összefért, sőt voltaképpen egyet jelentett a két funkció s tekintetes Fáy András táblabíró úr akképpen okoskodott, hogy ami pénze van a magyarnak, hozza be ebbe az intézetbe (az első hazai takarékpénztárba), hadd kamatozzék neki. Ami szellemi kincse pedig neki vagyon, e mesék és regények révén szétosztja a nép közt, hadd kamatozzék a hazának…

Pesti letelepedése éppen az újjászületés legelejére esik. Gyenge kis hullámzás volt észlelhető, valami homályos törekvés, átgyúrni ezt az Ázsiát Európává. Egy-egy izmosabb kar neki látszott gyürkőzni valamely kezdeményezésnek, egy-egy váll aláhajlott, hogy tegyenek rá valami terhet. De mit? Hiszen éppen azt nehéz kigondolni. Mindent csinálhat, aki dolgozni akar; azért mindent, mert nincsen megcsinálva semmi. Azon módon van az ország, ahogy a török itt hagyta, még itt érzik a szandáljaik szaga is.

Fáy mindenekelőtt a tollhoz nyúlt s megírta meséit, melyek nagy hatást keltettek országszerte, mert az aktuális magyar életre vonatkoztak. Korszerű eszméket szór szét, égető feladatokat vet föl, humorral vagy éles gúnnyal ostorozza a nemzeti hibákat… azonfelül politizált és rázogatta az alvó nemzetet…

Már ekkor motoszkált fejében egy állandó pesti színház építése, melyhez meg is szerzi a telket. Ugyanazt, amelyen ma áll a Nemzeti Színház.

Százféle dolgot mozgat; olyan, mint az élesztő a tésztában. Egy biztosító intézetről álmodik, ipartestületet tervez, takarékpénztárhoz toboroz részvényeseket; Széchenyi István udvariasságból ír alá néhány részvényt, kétkedő mosolygással, hogy: Nem lesz abból semmi.

Magyar ember lévén, nem kerülhette ki a politikát sem. 1835-ben, mint Pest megye követe vett részt a pozsonyi diétán. A negyvenes évek elején elnöke volt az Ellenzéki Körnek s több politikai cikket is írt.

Növekedő írói érdemei mellett egyéni tekintélye és nimbusza hova-tovább nagyobb dimenziókat vett föl; ha Széchenyi nincs, őt illeti a „legnagyobb magyar” titulusa, ha Deák nincs, ő nevezhető a „haza bölcsének” – így azonban maradt végig „a nemzet mindenese” – ahogy Szemere Pál nevezte.

Nem egész végig. Mert a forradalom után teljesen visszavonult a közélettől. Egy szalmaszálat se tett többé keresztül. Hiszen most már az ország a németeké. Hanem a nyelv, az még a mienk s innen lehet még föltámadás. Kizárólag az irodalomra vetette magát. Írt, írt szakadatlanul. Rendre jelentek regényei.

Az öregség is jött, jött, a kéz immár reszketett, a betűk összefolytak, de ő azért csak egyre írt, még hetvennyolc éves aggastyán korában is. Méltán mondták róla, hogy a férfiú érett eszével dolgozott, mint fiatal ember, s az ifjúság lángoló tüzével, mint aggastyán. 1864-ben halt meg, szép júliusi napon, midőn ferencvárosi gyönyörű kertjében javában nyíltak a rózsák. Ez a kert volt a legkedvesebbje; ő ültette, ő teremtette sívó-homokon. Itt szeretett irogatni délutánonkint, ha nem kocsizott ki fóti szőlőjébe; e két helyen gyakorta gyűjtötte össze barátjait, kivált a fóti szüretek voltak vidámak és híresek. Vörösmarty Mihály Fóti dala is innen való.

Fél század múlt el azóta, s hol van ez már mind? Mi lett az ő kedves alkotásaiból? A szőlőt megette a filoxera, a ferencvárosi bájos paradicsom helyén buta bérkaszárnyák meredeznek, nagy port vert regényei, színművei többé-kevésbé elavultak. Csak a takarékpénztára fejlődött ki nagyobbnak, mint amilyennek valaha álmodta. Csak a pénz halhatatlan. (1908)

[Mikszáth Kálmán: Írói arcképek. Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó, 1953. 215 p. Fáy András /1786-1864/ 40-42. p.]