A fáji Fáy család története a XIII. századtól napjainkig
A fáji Fáy család történetének kezdete a 13. századig nyúlik vissza. Az első ismert ősök, Rugach fiai Don és Barnabás a tatárjárás idején a muhi csatamezőről menekülő IV. Béla királynak nyújtottak segítséget, amikor „lovukat átadva magukat halálra szánták”, ahogyan az 1243-ban kelt, máig fennmaradt eredeti adománylevél fogalmaz (Dl 107957). Ezen cselekedetükért kapták a királytól örökös birtokul az Abaúj vármegyében fekvő Fay földet (terram Fay), amely adományt 1262-ben V. István „ifjabb király” is megerősített (Dl 107958). A család címere is ezt az eseményt ábrázolja. Az adományosok utódai révén vált lakott településsé a Cserehát dombjai közt fekvő Fáj község. A Fáy családnevet tehát a birtok után kapták és az okiratok tanúsága szerint a 14. század elején élő unokák már bizonyosan erről neveztettek.
A középkorban a család Abaúj vármegyében szerepelt. Királyi emberek, szolgabírók kerültek ki soraiból. További birtokszerzeményeik is főleg ehhez a megyéhez kötődtek.
A 16. század folyamán, több felvidéki családhoz hasonlóan, a Fáyak is protestáns hitre tértek. Ez a lelki és szellemi irányultság meghatározta a későbbi generációk életútját is. A család tagjai mindig a magyar nemzeti érdekek mellett álltak, azokat képviselték, sokszor szembe menve az aktuális hatalom politikájával. A török és a tatár általi fenyegetettség, valamint a Habsburg uralkodó és az erdélyi fejedelem közti hatalmi viszályok Abaújt állandó hadszíntérré tették. A 15. század végén népes família ebben az időszakban erősen megfogyatkozott. A 17. század elején már csak az abaúji alispán Fáy István és másod unokatestvére, az egyébként leányági leszármazott Perkedy alias Fáy János szolgabíró utódai képviselték a családot. János leszármazottai a század közepén fiúágon kihaltak. Fáy István alispán Péter nevű fia Bethlen Gábor konstantinápolyi követe volt, István nevű fia – a ma is virágzó család közös őse – pedig már I. Rákóczi György erdélyi fejedelem szolgálatában állt. Ennek gyermekei – a László-ág és az István-ág megalapítói – részt vettek a Wesselényi-féle összeesküvésben, annak minden következményét viselve. A Rákóczi szabadságharcban a kuruc oldalon harcolt a család összes hadra fogható férfi tagja, akik közül legalább nyolcan vesztették életüket a harcok során vagy megbizatásuk teljesítése közben.
A szabadságharc utáni békésebb időszak anyagi és fizikai értelemben is a gyarapodás ideje volt. Ekkorra már a család birtokai jóval túllépték Abaúj vármegye határait. A lélekszámban is egyre növekedő ágak tagjai Abaújon kívül Torna, Bereg, Szatmár, Zemplén, Sáros, Gömör, Kishont, Hont, Nógrád, Borsod, Heves, Külső-Szolnok és Pest-Pilis-Solt megyék területén fekvő birtokokon osztoztak időről-időre. A török idők alatt elnéptelenedett területeket újratelepítéssel, építkezésekkel fejlesztették, illetve ezen megyék életében, esküdtként, táblabíróként, szolgabíróként, alispánként is szerepet vállaltak. A legfiatalabb ág alapítója Fáy Gábor 1725 körül katolizált, utat nyitva maga és gyermekei előtt a magasabb pozíciók eléréséhez és a társadalmi ranglétrán való felemelkedéshez. Gábor a Helytartótanács tanácsosa, míg egyik fia nagyváradi kanonok lett. Unokái közül pedig Fáy Ágoston 1808-ban grófi rangra emeltetett. Ő volt az, aki Fáj birtokból kivásárolta a többi ágon levő örökösöket, így az kizárólagos tulajdonába került a 19. század elejére. A grófi ág azonban a harmadik generációban Fáy István máltai lovag, zeneszerző halálával fiúágon kihalt, így Fáj birtoka a kastéllyal és az ősi oklevelekkel együtt a leányági leszármazottak, a Zichy grófok kezére jutott.
A 19. századra népes famíliává terebélyesedett a Fáyak nemzetsége. Ebben a korban élt a család legkiválóbb tagja, Fáy András író, a reformkor egyik szellemi előkészítője, akit az utókor méltán a „Haza mindenese” jelzővel tisztelt meg. Szerteágazó munkásáágából a legismertebb volt a Takarékpénztár létrehozása, amely a kisemberek és ezáltal az egész nemzet gyarapodását szolgálta.
Katonaként a családból tizenegyen vettek részt a ’48-as szabadságharcban, közülük ketten hősi halált haltak. A polgárosodás útjára lépett országban sokaknak megváltozott az anyagi helyzete. A létfenntartásra különböző megoldások születtek. Voltak, akik továbbra is birtokaikon gazdálkodtak, mások vállalkozásba kezdtek vagy katonaként, tisztviselőként boldogultak, esetleg polgári foglalkozást választottak. De találunk fáji Fáyakat a századfordulón Amerikába kivándorlók között is, így ott is maradtak leszármazottak. Mindenesetre ebben az időszakban már olyannyira szerteágazott a família, hogy az egymástól távol élő ágak csak közvetve és keveset tudtak egymásról.
A család 20. századi története még meglehetősen feltáratlan. A családtagok kilétét és összetartozását ugyan jól lehet rekonstruálni például gyászjelentések alapján vagy korabeli újsághírekből, a közlönyökből pedig kiderül, hogy ki, mikor, milyen tisztséget, beosztást viselt egy-egy közhivatalban. Ezekből azonban az életutak és sorsok nem tárulnak fel. A két háború pusztítása nem tett annyi kárt, mint a kommunista diktatúra, amely nemcsak a vagyont vette el, hanem a kitelepítésekkel, bebörtönzésekkel és kivégzésekkel magát az életet igyekezett felszámolni, jól kiépített besúgó rendszerével az életben maradt tanúkat megfélemlíteni, az igazságot elnémítani, zsarolásaival az utolsó önbecsülést is elvenni, a leszármazottakat pedig sokad ízig megfosztani a tanulás és érvényesülés lehetőségétől. Az elvándoroltak utódai néhány generáció után elvesztek a magyarság számára. Az itt maradottak feladata lesz a történet folytatása…
(Írta: Ghyczyné Fáy Tünde, családtörténet kutató, Budapest, 2022. november. 1.)